Volt egyszer egy kis utca egy város szélén. Nem volt különösebben híres, és nem jártak arra sokan. Az emberek éltek egymás mellett, de ritkán beszélgettek.
Mindenki sietett. Reggel munkába, délután haza. Az ajtók becsukódtak, és estére az utca teljesen elcsendesedett.
Egy nap egy új lakó költözött az egyik házba. Nem volt hangos, nem volt feltűnő. Csak minden este kiült a háza elé egy kis székre.
Eleinte senki nem foglalkozott vele. De ahogy telt az idő, néhányan elkezdték észrevenni. Egy idős ember egyszer megállt mellette egy percre. Aztán másnap már két percre.
Nem beszélgettek sokat. Néha csak ültek csendben. De ez a csend más volt, mint korábban. Nem volt magányos.
Lassan mások is csatlakoztak. Egy anya a gyermekével, egy fiatal a munkából hazafelé, egy szomszéd, aki addig mindig bezárkózott.
Az utca elkezdett megváltozni. Nem lett zajosabb, csak élőbb. Az emberek köszöntek egymásnak, néha megálltak beszélgetni, és már nem siettek annyira.
Egy este valaki egy kis lámpást is kihozott. A fény nem volt erős, de elég volt ahhoz, hogy mindenki lássa egymást.
És attól a naptól kezdve a csendes utca már nem volt üres. Tele lett élettel, nyugalommal és apró figyelmességekkel.
Az ott élők megtanulták, hogy néha nem kell nagy dolog ahhoz, hogy változás történjen. Elég egy kis jelenlét, egy kis idő, és egy kis nyitottság.